A fotózás alapjai

A fényképezés technikailag a tárgyakról a fényképezőgépbe visszaverődő (vagy akár közvetlenül a fényforrásokból származó) fények rögzítése. Ezek a fények a hullámhosszuktól függően különböző színűek, a színes fényképezés a fénymennyiség rögzítésén kívül ezt is megőrzi számunkra. A fénysugarak gépbe terelésére a fényképezőgép elején egy lencse(rendszer) is található (=objektív). Aki próbált már nagyítóüveggel összegyűjtött napfény segítségével meggyújtani valamit, az érti, miről van szó. A lencse itt annyira gyűjti össze a fénysugarakat, hogy filmkocka vagy érzékelő lapka méretű legyen az adott kép. Maga a fényképezőgép egy zárt, fekete belsejű doboz, amibe az objektíven keresztül jut be a fény.

A fények rögzítésének megoldása különböző lehet, vannak filmes gépek, ahol a filmen lévő vegyi anyagok változnak meg a fény hatására, napjainkban pedig egyre jobban terjed a digitális technika, ahol elektromos jelek formájában, számítógépes fájlban rögzülnek az infók. A leírás elsősorban a digitális képalkotást veszi górcső alá, mert ma már az a korszerűbb, de a legtöbb kitétel filmes gépre is alkalmazható.

Rekesz és záridő

A fényképezéshez tehát alapvetően FÉNY kell. (Most nem térek ki az egyéb lehetőségekre, pl. infrakamera, röntgengép, stb., amik a látható fény tartományán kívüli hullámokkal dolgoznak.) Ahhoz, hogy az érzékelő észrevegye, hogy fényt kapott, megfelelő mennyiségű fény szükséges. Ha egy pontra ennél kevesebb érkezik a gépbe, az a pont fekete lesz. Ha az érzékelő észlelési tartományába esik a kapott fénymennyiség, akkor megméri, hogy mennyi, és eltárolja nekünk. Ha pedig több érkezik, mint amennyit fogadni képes, akkor megint csak nem kapunk értelmezhető képet, az a terület egységes fehér lesz. Olyasmi ez, mint mondjuk a fürdőszobamérleg. Ha egy pihét teszünk rá, nem mozdul meg tőle a mutató, átlagos súlyok (gyerek, felnőtt) alatt szépen elindul, viszont ha a Pa-dö-dö két énekes sztárja véletlenül egyszerre lépne a mérlegre, a mutató valószínűleg megakadna a skála szélén, és diszkréten ragaszkodna pl. a 120kg-hoz, hiába vennének magukhoz a hölgyek akár még két degeszre tömött bőröndöt is. Ha kevés a fény egy adott részen, az fotós nyelven bebukik, ha pedig túl sok, azt hívjuk kiégésnek.

Ha a kép egészén kevesebb a fény, mint kellene, akkor alulexponált képet kapunk, – ez sötétes, a színek nem élnek rajta, a fehérek szürkék, bizonyos részek esetleg be is buktak. Ha összességében sok a fény (túlexponált kép), akkor épp az ellenkezőjét látjuk – a színek fakók, olyan is fehérnek látszik, ami nem is az, helyenként ki is égett a kép.

A gépbe jutó fény mennyiségét két dologgal szabályozhatjuk: a nyílás méretével, ahol bejut a fény, és azzal az idővel, amíg átengedjük rajta (megvilágítási idő). Nézzük először az elsőt.

A bejutó fénysugarak mennyiségének szabályozására a rekesz (blende) szolgál. Értékei hagyományosan: 2,8 4 5,6 8 11 16 22 , de lehetnek ettől eltérőek, és alacsonyabbak, magasabbak is, ezt géptípusa és objektívje válogatja. Minél nagyobb a szám, annál szűkebb a rés. Verőfényes napsütésben tehát magasabb számokkal dolgozhatunk (8, 11), borús időben szabad téren általában 5,6 körüli értékkel, sötétes helyiségekben viszont az a jó, minél kisebbre tudjuk állítani a számot (2,8 vagy az alatt), vagyis tágabbra a rekeszt.

Ez azonban még egy fizikai jelenséget von maga után: minél szűkebb résen jut be a fény, annál élesebb lesz a kapott kép. Viszont vigyázat, így könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a sok színes-éles dolog között elveszik a lényeg a képen! Tehát ha teljesen éles kép elérése a cél (pl. tájképek), ajánlatos minél szűkebb rekeszt használni.

Viszont a fotós ki is tudja emelni a témát a környezetéből, ha úgy fényképezi, hogy csak a lényeges dolgok élesek teljesen, a környezet többi eleme jótékony homályba borul. Ha ez a célunk, akkor próbáljuk minél kisebb értékre állítani a blendét. Ilyenkor lecsökken annak a sávnak a vastagsága, amit teljesen élesen tudunk lefényképezni (mélységélesség, DOF), és az ezen kívül eső részek fokozatosan egyre életlenebbek lesznek. Így lehet pl. egy személyt kiemelni a környezetéből, vagy egy virágot a többi közül, stb.

1. kép Blende

1 – tág rekesz (=4) – a háttér elmosott, a téma kiemelkedik

2 – szűkebb rekesz (=14) – a háttér élesebb

3 – szűk rekesz (=32) – a háttérben is minden éles, ez legtöbbször kuszaságot eredményez

Mint látjuk, a rekeszérték több dologra is hatással van, és nem mindig esnek egybe a kívánalmaink a lehetőségekkel. Mit tegyünk, ha pl. sötét belső térben szeretnénk tűéles fotót kapni? Az egyikhez szűk blende kellene, a másik miatt azonban minél tágabb.

A gépbe jutó fény mennyiségének szabályozására van egy másik eszközünk, a megvilágítási idő. Ha ezt növeljük, akkor szűk blendével is megkaphatja az érzékelő a szükséges fénymennyiséget, csak hosszabb idő alatt. A megvilágítási időt általában a másodperc törtrészében mérjük: 1/1000 1/500 1/250 1/125 1/60 1/10 – de elmehet akár több másodpercig is, sőt a gépek egy része rendelkezik B idővel, amikor mi nyitjuk és zárjuk a fény útját. (Az exponáló gomb első megnyomására elhúzódik a redőny, és nyitva marad a következő megnyomásig.) A digitális gépek az expozíciós időt általában egész számmal írják, csak a per jel alatti számokkal (1000, 500, 250, …10… ) Ha 1 másodperc vagy annál hosszabb az idő, akkor azt ” jellel jelölik: 1” = 1 másodperc, 1.3” = 1 egész egyharmad másodperc, stb.

A záridő növelése azonban kockázattal is jár: az exponálás ideje alatt elmozdulhat mind a gépünk, mind az alanyunk. Ezt néhány helyzetben ügyesen ki is használhatjuk, pl. érzékeltethetjük a mozgást a képen, de legtöbbször sajnos kárunkra válik.

2. kép Záridő

1 – vízcseppek ”kifagyasztása” rövid záridővel (1/1250mp)

2 – hosszú záridőnél (1/20mp) a cseppek elmosódnak, a vízcseppek helyett a vízsugarak látszanak

A megvilágítási idő és a blende tehát egymást bizonyos mértékben képes kompenzálni – egészen pontosan ha 1-2-3 osztásnyit szűkítünk a blendén (szám növelése), akkor 1-2-3 osztásnyit kell növelnünk a megvilágítási időn ugyanahhoz a fénymennyiséghez. Tehát ha mondjuk 4-es blendével 1/250-del kapunk helyesen exponált képet, akkor 5,6-ra szűkítve a blendét már csak 1/125 megvilágítási idővel tudjuk ugyanazt az expozíciót elérni. Azt, hogy a lehetséges kombinációk közül mikor melyiket használjuk, a fotós dönti el – attól függően, hogy mi a célja a fotóval. (Mármint ha alkalmas a gépünk kézi vezérlésre, mert a legkisebb kompakt gépek egy része csak automata üzemmódban tud működni.)

A megvilágítási automatika formái

A gépek legtöbbjén választani lehet, hogy milyen mértékben akar a fotós beleszólni az exponálás folyamatába és mennyire bízza a gépére azt. Automata üzemmódban teljes egészében a gép veszi át a vezérlést, mind a rekesznyílást, mind a megvilágítási időt maga állapítja meg a mérései alapján, sőt ha úgy véli, szükség van rá, a vakut is elvillantja. Ilyenkor általában nem lehet módosítani sem az ISO-t (fényérzékenység), sem a fehéregyensúlyt, és gyakran a fájlméret sem (nem lehet pl. raw formátumban fényképezni).

Az automata üzemmód speciális fajtái a motívumprogramok. A különböző helyzetek és fényviszonyok eltérő expozíciós megoldásokat igényelnek. A motívumprogramok a leggyakoribb helyzeteknek megfelelően korrigálják kissé az automatika működését. Ezek a különféle kis figurák a programtárcsánkon – holdacska, portré, sportoló, stb. Láttuk az előbb, hogy a ugyanannyi fénymennyiség eléréséhez általában több blende/idő kombinációval is eljuthatunk. Nem mindig mindegy azonban, mikor melyiket választjuk. Tételezzük fel például, hogy egy sporteseményt akarunk fényképezni. Mivel a sportban általában gyorsan zajlanak az események, lényeges, hogy gyorsan exponáljunk, különben a gyorsan mozgó sportoló csak egy elmosódott maszat lesz a képen. Ilyenkor ha növelni kell a fény mennyiségét, célszerű a blendét nyitni inkább, hogy lehető legrövidebb záridőt használhassuk. A sportolót ábrázoló motívumprogram ilyen elgondolásból választja meg a paramétereket.

A portré beállítás kisebb mélységélességet próbál beállítani, hogy kicsit kiemelje a modellt a háttérből, míg a tájkép minél nagyobbat, hogy az egész táj éles legyen. Az éjszaka vaku nélkül megpróbálja a megfelelően hosszú záridő (általában több másodperc! – állvány kell!) segítségével kiexponálni az éjszakai felvételt, a fehéregyensúlyt izzólámpák fényét feltételezve kék irányba tolja. A hó program kicsit túlexponálja a felvételt, tudva, hogy a nagy hófelület fehérsége becsapja a fénymérőt. A különböző gyártmányok különböző egyéb motívumprogramokat (is) használhatnak.

A programautomatika – jelölése általában P – még mindig automatikusan választja meg a rekeszértéket és a megvilágítási időt, de több beleszólást enged a kép készítésébe: pl. használhatok expozíciókorrekciót, eldönthetem, használok-e vakut, állíthatom az ISO-t és a fehéregyensúlyt.

A blendeelőválasztás – jele általában A (aperture) – a blende kiválasztását a fotósra bízza, míg a záridő kiválasztását a beállított blende alapján végzi. Természetesen minden más paraméter felett a fotós rendelkezik. Mivel a mélységélesség fontos lényegkiemelő eszköz lehet, a fotós nem szívesen engedi ki a kezéből. Ha a választott rekeszhez a gép nem talál megfelelő záridőt (nagyobb vagy kisebb kellene, mint amire képes), azt valamilyen módon – általában az expozíciós érték villogásával – jelzi.

Az időelőválasztás – jele általában T (time) – pont ennek fordítottja, az idő kiválasztását bízza a fotósra és a blendét állítja hozzá automatikusan. Akkor használjuk, ha a képen valamiért a záridő a lényeges faktor (pl. el akarunk mosni egy vízesést, ehhez viszonylag hosszú záridő szükséges). Ha a választott időhöz a gép nem talál megfelelő rekeszértéket (nagyobb vagy kisebb kellene, mint amire képes), azt az előzőhöz hasonlóan, villogással jelzi.

A teljes kézi módban – jele általában M (manual) – minden beállítás a fotósra van bízva. Akkor célszerű használni, ha pl. tudatosan el akarunk térni a szabályos expozíciótól (ezt az automatika nem hagyná).

Fénymérés, expozíció korrekció

A mai fényképezőgépekben már mindegyikben működik valamilyen fénymérő. Ez képes megmérni a célba vett tárgyról és valamilyen mértékben a környezetéről visszaverődő fényt, ez alapján segítséget nyújtani a helyes expozíció meghatározásában. A régi gépekben ez gyakran nem volt meg, vagy megsaccolta az ember a szükséges beállításokat (szerencsére a film jobban el is tűrte a tévedéseket), vagy kézi fénymérőt használt.

3. kép Expozíció

1 – alulexponált kép, a virág jobb oldala be is bukott

2 – helyesen exponált kép, minden részlet látszik

3 – túlexponált kép, a virág bal oldala ki is égett

A fénymérésre több módszer van, leggyakrabban a középre súlyozottat használjuk. Ez azt jelenti, hogy a képmező több pontján történik fénymérés, majd a középen lévő tárgy(ak)ról mért értéket nagyobb, a széleken lévőket egyre kisebb súllyal veszi figyelembe a rendszer az átlag számításakor. Általában – kiegyenlített fényviszonyoknál – ez be is válik. A gép feltételezi, hogy átlagos középszürke dologra mértük a fényt, ehhez képest felkészül a tónusskála fogadására a fehértől a feketéig. (Vannak egyéb módszerek is: a mátrix, a kiértékelő, stb, de a középre súlyozott a leggyakrabban használt.)

Mi történik azonban, ha pl. téli havas tájat akarunk fotózni? A visszaverődő fény sok, a hó rengeteget ver vissza. Gépünk a fénymérés – és a középszürke feltételezése – alapján úgy fogja találni, hogy itt bőséggel van fény, ha a ”szürke” ilyen jól megvilágított, tehát lejjebb veszi a megvilágítási időt. Ez azonban nem elegendő, mivel sötét valójában nincs is a havas tájban egy normál képhez viszonyítva. Így a fotónk alulexponált lesz, mivel a picit szürkébb, enyhén árnyékos hóból akar feketét csinálni a teljes skálához. Ilyen esetben célszerű +1/3 , +2/3 fé (fényérték) expozíciókorrekciót alkalmazni.

Ugyanerre szükség lehet pl. napos homokos tengerparton, ami hasonlóan több fényt ver vissza a szokásosnál. Régi fotós szlogen, de igaz: fényt a fénynek. Hasonló lehet a helyzet sötét helyszínek esetén, csak fordított előjellel – ekkor negatív expókorrekcióval tudjuk befolyásolni képünk alapexponáltságát.

Más a helyzet erősen sarkított fényviszonyok között. Képzeljük el például, hogy valaki belép egy napsütötte udvarról egy ház ajtaján. Ha ebben a pozícióban le akarjuk fényképezni, komoly nehézségekbe ütközünk. Ha az alakra mérünk fényt, mivel az sötét, nagy fénymennyiséget fog megállapítani a gépünk. Viszont ilyen mennyiség mellett a napsütötte udvarról túl sok fény érkezik, a képnek a napos része túl fehér lesz, ki fog égni. Ha az udvarra végezzük a fénymérést, akkor a kinti részek megjelennek a fotón, viszont az alakhoz ez a megvilágítási idő kevés, az sötét marad, bebukik, csak egy fekete sziluett lesz a képen. Ez a helyzet a fényképezőgép számára megoldhatatlan, a jó felvételhez a megvilágításon kell változtatnunk – pl. vakuval megvilágítjuk az alakot is (derítő vakuzás), vagy egy világos lappal visszaverünk némi fényt az alakra. Ugyanígy tudjuk megoldani pl., ha egy szobor túl sötét, vagy barátnőnk arca a kalap alatt, stb.

Hasonló eset szereplője lehet egy épület is, ha erős a fény és az épület viszont árnyékos. Ha az épületre mérünk fényt, eltűnnek az égről a felhők, ha pedig az égre, akkor az épület részletei vesznek sötétbe. Egy jó nagy házat levakuzni is hiába, mert a vaku fénye aligha fogja bevilágítani. Ilyen feladat már bonyolultabb megoldást igényel, multiexpóra és/vagy valamilyen HDR technikára van szükség a helyes képhez.

4. kép Fénymérés

1 – fénymérés az épületre, az ég szinte teljesen kiégett

2 – fénymérés az égre, az égen vannak részletek, de az épület szinte csak sziluett

3 – HDR-rel enyhén javult a kép

De ha lehetőségünk szerint körültekintően választjuk meg a fotó készítésének idejét – pl. nem déli erős napfényben, hanem kora reggel vagy késő délután készítünk felvételt, amikor már laposak a fények, vagy egyszerűen csak más szögből jönnek a nap sugarai, esetleg egy kis felhőcske fogja vissza kicsit a napfény erejét, máris jó esélyeink vannak hangulatos és helyesen kiexponált fotó készítésére. A fentiekből következik, hogy ha pl. a naplemente gyönyörű színeinek megörökítése a célunk, akkor célszerű egy kis negatív expókorrekciót alkalmazni, és a pirosban pompázó ég világosabb részeire mérnünk fényt. Ha az előtérben is van valami – pl. egy benyúló ág, virág – akkor az sziluettként fog megjelenni.

5. kép Naplemente

1 – naplemente házakra mért fénnyel, expókorrekció nélkül

2 – ugyanez égre mérve, expókorrekcióval

3 – az előtérben lévő dolgok szép sziluettet rajzolnak a képre

Egy kis vakus derítéssel ezek részleteit is elővarázsolhatjuk azonban, ha ez a célunk. (Gyengén rávakuzunk.)

A fénymérés technikája

Jó, jó, ide mérjünk fényt, meg oda mérjünk fényt, na de hogy? Nos, egyszerűbb, mint gondolnánk – ahova az élességet állítjuk, ott történik a fény mérése is. Ez általában a nézőke közepe. Ha nem oda szeretnénk, akkor több lehetőségünk is van. (A célzókát jelölheti kis kereszt, piros pont, kis keretecske a kép közepén – különböző megoldások léteznek.)

Sok gépen át lehet mozgatni a ”célkeresztet”, és akkor oda tudjuk vinni, amire mérni szeretnénk. Vigyázat, ebben az esetben az élesség mérése is az új pontra történik! Jótanács: használat után ne felejtsük el visszaállítani a célzókát középre, különben csupa életlen képet csinálunk majd, amikor már középre tesszük újra a témát!

Másik megoldás, hogy nem visszük át a célzókát, hanem egyszerűen csak oda célzunk – elfordítva a gépet a megfelelő irányba – majd félig lenyomjuk az expozíció gombját, ezzel elvégezzük a mérést, és így félig lenyomva tartva a gombot visszafordítjuk a gépet az eredeti kompozícióhoz. Kis gyakorlással elsajátítható a technika. Itt is ugyanúgy érvényes, hogy egyúttal az élességet is állítjuk, tehát olyan távolságba mérjünk fényt, amilyenre az élességet is állítani szándékoztunk.

A gépek egy részén lehetőség van a fénymérés és a távolságmérés szétválasztására is. Az enyémen pl. van egy külön gomb a fénymérés eredményének rögzítésére. Tehát előbb oda viszem a célzókát, amire fényt akarok mérni, megbirizgálom az expógombot, ezzel elvégzem a fény- és távolságmérést, majd megnyomom ezt a rögzítő gombot. Ezzel a gép megjegyezte a fénymérés eredményét, ezt a gép jelzi is a kijelzőjén. Ezután átfordítom oda a gépet, amit fotózni akarok, és az expógomb újbóli megnyomásával elvégzem a távolságmérést (élességállítás) is, majd teljesen lenyomva az expógombot elkészítem a felvételt.

Ha minden kötél szakad, megoldható a manuális vezérlés segítségével is a feladat: a szokásos módon megmérem a szükséges fényt, mintha el akarnám készíteni a felvételt, majd megnézem a mért adatokat, és M-re állítva a programtárcsát kézzel beállítom a mért paramétereket, úgy készítem el a felvételt.

ISO, zaj

Aki fotózott régebben filmes géppel, annak az ISO fogalma ismerős lehet: ez a filmek fényérzékenységének szabvány jelölése. Jelölték ASA-val ill. régebben dyn-nel is. Az alacsony ISO számú filmek verőfényre készültek, míg a legnagyobb ISO számúak akár egy gyertya fényével is megelégedtek. Ugyanezt a jelölést vették át a digitális gépek fényérzékenységének jelölésére is. Ez bizonyos határok között diszkrét értékekben ugyanúgy változtatható, mint ahogy régebben különböző filmeket fűzhettünk a gépbe. Általában (64), 100, 200, 400, 800, 1600, (3200) – géptípustól függően. A nagyobb szám nagyobb érzékenységet jelöl.

Viszont – hasonlóan a filmekhez, bár a jelenség fizikai gyökere más – a nagyobb érzékenységnek ára van: a filmeknél szemcsésebb volt a kép, a digitális gépeknél viszont zajjal kell számolnunk. Lényegében úgy foghatjuk fel, hogy ha felcsavarjuk a lapka érzékenységét, azokat az apró spontán kisüléseket is fényként értelmezi, amit alacsonyabb ISO-t alkalmazva észre sem vesz. Ugyanígy képzaj keletkezik a hosszú záridős felvételeknél, ott a hosszú időtartamú igénybevétel miatt.

A lapka több millió mikroszkopikus méretű érzékelőcske segítségével észleli a fényt. Ezek a három rgb alapszín – vörös (red), zöld (green) és kék (blue) – valamelyikére érzékenyek, és annak mért intenzitását adják vissza képinformációként. Ezek a pixelek, és ezek számát szokták a gépeknél megapixelre átváltva megadni. Ebből a több millió érzékelőből néha egyik-másik tévesen fénynek érzékel egy aprócska elektromos impulzust – különösen nagyobb ISO-nál, mert ekkor leszállítottuk az érzékenységi küszöböt, és hosszú időknél, mert a lapka ezalatt melegedik – gondoljunk bele, több millió elektromos érzékelő helyezkedik el a körömnél alig nagyobb felületen – és ez is kiválthatja az érzékelő kisülését. Csak érdekességképp: a különböző színű érzékelők rács formában helyezkednek el a lapkán – mint mondjuk a TV képernyőn), érdekes módon a zöldből kb. kétszer annyi, mint a vörösből és a kékből.

6. kép

Most készülnek az első olyan lapkák, ahol a különböző színek érzékelői nem egymás mellett, hanem egymás alatt 3 rétegben helyezkednek el – megtöbbszörözve ezzel egy-egy szín érzékelési pontjainak számát ugyanakkora felületen. Jelenleg 1 pont 1 színt érzékel (ezt egy szűrővel szűrik ki számára), ennek intenzitását méri egy 0-255 skálán. A két másik szín intenzitását a szomszédos pontok értékeiből kalkulálja, így lesz meg a 3 – RGB – színösszetevő az adott pontra. Ez 16,7 millió szín/árnyalat lehetőséget jelent.

A zaj színes (rgb) pontok formájában jelentkezik a képeken, különösen erős nagyításnál látszik jól. Léteznek ugyan programok a kiszűrésére, de ez egyrészt macera, másrészt élességvesztéssel jár. Célszerű tehát a zaj minimalizálására törekedni a felvételkor.

7. kép Képzaj

1 – ISO 100 – nincs zaj és a felvétel éles, mindenütt van részlet

2 – ISO 1600 – zajos felvétel (főleg a sötét részeken – háttér, levélbelső – látszik)

3 – a 2. kép zajszűrés után, a részletek egy része is áldozatul esett (pl. a leveleken)

Fehéregyensúly

Egy új fogalommal kell megismerkedni a digitális fényképezés kapcsán – a fehéregyensúllyal (WB). Ha jól meggondoljuk, ez sem teljesen ismeretlen dolog, a filmes színes fényképezés korában is lehetett találkozni un. napfényfilmmel és műtermi filmmel, bár ezzel inkább a profi fotósok foglalkoztak csak, az átlagember kevésbé. Arról van szó, hogy az egyes fényviszonyoknál a fény színhőmérséklete eltérő. Gondoljunk csak a naplemente vöröses vagy a neoncső zöldes fényeire! Előbbi melegebb, mint a normál napfény, utóbbi hidegebb. (A színhőmérsékletet ugyanúgy Kelvinben mérjük, mint a hőt.) Ezt a szemünk egész jól megtanulta korrigálni, a fehéret mindkettőben fehérnek – gondoljuk. A fényképezőgép viszont a legátlagosabb fényviszonyokra – napfényre – számít. Ha ettől nagyon eltérő a fényképezett környezet színhőmérséklete, akkor a fényképen a színek eltolódnak valamelyik irányba. Ezért lesz a lámpafényben készült fotó sárgásbarna, és pompázik a vakuzott képen a barátnőnk szőke haja kékben.

8. kép Fehéregyensúly

1 – izzólámpánál készült fotó neonfényre állított fehéregyensúllyal – túl meleg, sárgás

2 – vakus kép izzóra állított fehéregyensúlynál – túl hideg, kékes

3 – vakus kép, vakura állított fehéregyensúly – megközelítőleg színhelyes

Ha a normál napos fényviszonyoktól eltérő körülmények között fotózunk, ezt tudomására kell hoznunk a fényképezőgépünknek. Erre szolgál a fehéregyensúly. Általában választhatunk napfény, felhők, izzólámpa, vaku fénye között, de van automata beállítás is – ekkor a gépre bízzuk, mit választ. Gépe válogatja, hogy ez utóbbi mennyire hiteles, van, amelyikkel szinte soha nem kell utánállítani, van, amelyiknél viszont nem célszerű az automatikus megoldásra támaszkodni. Mindenesetre ha úgy látjuk, hogy a képeink színei nem igazán hasonlítanak a valóságban látottakhoz, feltehetőleg a fehéregyensúly beállítás a ludas.

Ha teljesen biztosak akarunk lenni a dolgunkban, akkor meg kell mutatnunk a gépünknek, milyen a fehér az adott körülmények között. Ehhez a ”custom” (vagy valami hasonló) beállítást kell kiválasztani, majd egy fehér dolgot (akár papírlap) ”ál-fényképezünk” le a gépkönyv leírása szerint eljárva. Ezután gépünk el/kikapcsolásig tudni fogja, hogy milyen is a fehér szín – ebben az adott fényben. Ehhez viszonyítva tudja megállapítani a többi dolog helyes színét is. Elsőre bonyolultnak tűnhet az eljárás, de ha gépünk nem kifejezetten színhelyes, érdemes megtanulni és megszokni a használatát.

Fókuszálás

Ahhoz, hogy a fényképeink élvezhetőek legyenek, a megfelelő expozíció mellett az is lényeges, hogy éles legyen a felvétel. Szerencsére a mai gépek már szinte kivétel nélkül rendelkeznek autofókusszal (AF) – vagyis képesek megállapítani az éles kép készítéséhez a megfelelő fókusztávolságot. Az élesre állításhoz ugyanazt a célzókát használjuk, mint a fénymérésnél.

Általában a kép közepére mérünk fényt és állítunk élességet, ha valamiért mégsem oda szeretnénk (pl. oldalt áll a személy, akit élesnek szeretnénk fotózni), akkor a fénymérésnél leírtakhoz hasonlóan járhatunk el, kivéve a kiegészítő rögzítő gombot. Tehát elmozgathatjuk a célzókát, elfordulhatunk kissé a géppel és mérés után vissza, de a mérés után áttehetjük kézi fókuszálásra (MF) is – kézzel beállítva a megfelelő távolságot. Ezt olyan esetben is használhatjuk, ha valamiért nem működik az AF – pl. túl sötét van – vagy egyszerűen mi máshová akarjuk állítani az élességet (pl. kifejezetten el szeretnénk homályosítani valamit, vagy pl. gyorsan akarunk exponálni ismert távolságban lévő dologra, és ”megspórolni” az élességállítási időt). Kompakt gépekben a MF általában a menüből érhető el, tükörreflexes gépeken gyakran az objektíven van megfelelő kapcsoló és állítógyűrű.

Annyit nem árt még tudni az élességállításról, hogy a mai elterjedt gépekben általában a kontraszton alapul az élességállítás, tehát ha nagy sima, mintázat nélküli felületre próbálunk mérni, nem nagyon fog sikerülni. Keressünk olyan képrészletet, ahol valamilyen váltás, határvonal van, ekkor jó eséllyel sikerrel járunk.

Még egy akadálya lehet az élességállításnak: az objektív közelpontja. Ez az a legközelebbi távolság, amire már tudunk fókuszálni, ennél közelebbi tárgyra nem. (Olyasmi ez, mint ahogy az orrunkat sem tudjuk megnézni, akárhogy kancsalítunk-bandzsítunk, mert túl közel van.) Ha közelképet akarunk csinálni, akkor a mostani kompaktoknál általában van lehetőség makró/szupermakró módba kapcsolni, ezzel akár 1-2 cm-re megközelíthetjük a témát. A tükörreflexes gépeknél más utakat kell keresni: közgyűrű vagy előtétlencse használata pl.

Nem árt tudni, hogy nagyon sok gép rendelkezik ma már u.n. követő fókusszal. Ez annyit jelent, hogy ha gépet mozgatjuk, folyamatosan utána állítódik az élesség az éppen középen levő dologra. Ez hasznos tulajdonság lehet pl. egy sportesemény fotózásakor, vagy bármilyen más mozgó dolognál – elég a kereső közepén tartanunk a céltárgyat, és a kép folyamatosan éles lesz, míg el nem sütjük.

Életlen kép nem csak hibás fókuszálásból eredhet, lehet bemozdulás is az oka.

9. kép Életlenség

1 – rosszul fókuszált kép, minden életlen

2 – bemozdulásos életlenség a gép elmozdulásából, szellemképesek a dolgok – rövidebb záridő vagy állvány segíthet

3 – bemozdulásos életlenség az alany elmozdulásából – rövidebb záridőre van szükség (több fény és/vagy tágabb blende és/vagy magasabb ISO pl.)

Forrás: www.fotozz.hu

Ugrás az oldal tetejére! 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s